Álom, álom az élet,
(Kirill vallomása Juhász Ferencnek,
szarvas vagyok én is,
legyezte Kátai Tamás Szarvas című versében)
Emlékszem, amikor bemutatkozott, és megmondta a nevét, az olyan volt, mint egy pofon. Csattant mindkettőnk pofáján. Noha akkor nem jelentett semmit. Furcsa, hogy ez a pillanat ennyire megmaradt bennem. Az előtte történtek néha fel-felsejlenek. A közvetlen találkozást a házalóval nem tudom felidézni. Az autója külső és belső szagát igen. És a hangszínét. Hívott, hosszan csalogatott, mielőtt elérte volna, hogy bekuporodjam a hátsó ülésre. Sokat hadart a kezével maga előtt. Mindeközben többször megállt, láthattam a teljes fogsorát. Erre visszaugrottam az árokba, a bokrok alatt kerestem menedéket. Mirzára viszont pontosan emlékszem. Ajtónyitást hallottam. Négy végtagot láttam magam előtt a porban. Két lábat és egy pár patát. Mirza hatalmas teste eltakarta az autó belső világítását. A férfi szólt, ne hajtsa le azt a nagy busa fejét, mert megijeszt engem. Sokáig nem értettem ezt. A mozdulatot észrevettem, de eltelt némi idő, mire világos lett: Mirzának semmi köze a halhoz. A férfi ember, egy ő, aki mondhatott akkor és azóta is ilyet. Nekem később jött az én. És akkor megmacskásodva érkezett. Egyszeri érzés, de azóta sem tudom, elmúlik-e valaha is. Őhozzá képest biztosan nem, másokhoz képest remélem.
Örültem, mert egyre melegebb lett, a torkom lüktetni kezdett, és az állandó rugózás mellett sikerült elszenderednem. Zötyögésre riadtam, ahogy felugrunk és leérkezünk. A férfi továbbra is mondta a magáét. Sötétedett. A házaló megkérte Mirzát, vegye le a patáját a műszerfalról, mert mintha rendőrvillogót látott volna a távolban. Mirza nyaka átlógott az első ülésen, feje a hátsó fejtámlán pihent. Apró szeme engem pásztázott. Mélyebbre fúrtam magamat a nyirkos pokrócok között. Az autó belsejének felső kárpitján végigszáguldott egy fénycsóva. Mirzának sűrű, szürke szempillái voltak, szaporán seperték a levegőt. Mutogatott, patáit egymáshoz ütötte. A szaru hangját elnyelte a férfi áradó beszéde. Kattogtatott a szájával, mire Mirza előredőlt. Az ember belebámult a visszapillantóba, bajsza és szakálla volt. A szőrön az orra alatt egy ösvényt vettem észre. Nyúlszájú, később az oktatásom során így nevezte, ezért alkalmazom. Lehetek bármilyen varázsló, mégis jobban szót ért veletek. Ekkor kabátja zsebéből egy dobozkát emelt ki, ujjait belenyomta, és tartalmát végigkente Mirza orrán. Útitársam ellazult. Aludjatok, recsegte a férfi, szép álmokat, Míca, hamarosan megérkezünk.
***
A ház, ahol lakunk, hatalmas. Nemcsak korábban láttam volna így, de most is. Az átváltozás óta eltelt időszakot azzal is töltöttem, hogyan értsek távolságokat: térben és időben. Ezt segítette a tanítás képregényekből, kép és értelmezés előbb, betűk, mondatok később. Később hallottuk, ahogy egy másik szobában mormol maga elé valamit. Latin, szentenciák és kifejezések. Anamnézis, diagnózis. A melléképületek mohás tetejét már nem érezhettem a talpam alatt, nem rohangálhattam egyedül a padláson, és csak vendéglátómmal mehettem le a pincébe. Meg kellett szoknom ezt a magas, fekete hajú, simára borotvált arcú férfi jelenlétét, aki igyekezett mindvégig a nyomomban járni, lesni, merre mennék, ha engedné. Etetett kettőnket.
A hallban, az előszobában, a nappaliban, a kamrában, a konyhában, az ebédlőkben, egyedül a hálószobákban nem. Többször keresztül űzött bennünket a házon. Át a napkelés felőli pamlagon, a ruhásszekrény tartalma között bujkálva, és a kulcsra záródó könyves vitrin előtti területen. Halkak és csörömpölők voltunk, mint a sivatagot elverő jégeső. Iszkoltunk Mirzával, szaggattuk egymásról a másik ruháit. Ő a sajátját csak végigsimogatta magán, sehol egy kiálló redő vagy egyenetlen él. E mögött élt. Fehér falak között bolyongtunk mámorosan a futástól. Méltóságteljes és komoly zenét hallgatott, felfújta magát, nyújtózott, ahogy én már nem tudok, és megállt a fakeretekbe szorított képek előtt, azokat tanulmányozta. Sötétek és világosak váltakoztak rajtuk. Pacák és lebegő alakok kergetőztek rajtuk. Ezek nem eredetik. Nem fontosak. Közelebb lépett a falhoz, mintha keresne valamit. Ti lehettek mázolmányok, mégis egyszeriek és megismételhetetlenek vagytok.
Szerette vendégeit is jól tartani. Előtte megkért, dörgöljem hozzá magam a bútorokhoz, fetrengjek a lábtörlőn, és hagyjam ott az ujjlenyomataimat a behordott poharakon. Az idegenek felcsigázva toporogtak a kapu előtt, izmosan, mereven, akár a katonák. Ő ezt mondta, megérkeztek a nagyku… nagykuty… nagykuuuu… Elvette tőlem az örökírót, ebben a házban nem tartunk tollat, és leírta, nagykutyák. Amikor megérkeztek, a magas ajtó mögül hallgattuk, ahogyan szédítő pávatáncuk végigrobog a házon, majd a résztvevők hangosan elvágódnak és hahotáznak. Sok sötétedéssel később, egy este bependerített a nappali közepére, ahol el kellett ismételtem, amivel eddig traktált: a nevem Míca, a zordon Kárpátok vadregényes tájáról érkeztem. Ez volt az én első alkalmam: bevezetett a társaságba. Különösen izgalmas elsőbálazónak lenni. Melyikőjük hucul? A nő elfordította tőlem a fejét, Mirzára nézett. Ó, Ön? Nem? Áááá. Megvakarta az orrnyergét. Milyen eredeti. Habzott a szája a felszolgált létől. Tőlem alacsonyabb volt, gömbölyű, világos haja lobogott feje körül. Ruhája az arcán kívül nem hagyott semmit szabadon. Karjait, kezeit és ujjait is befedte. Géza, fordult el tőlünk, játszanál valamit?
Ekkor ő eltűnt, kisvártatva megjelent, kezében egy feketén csillogó furcsa alakú fadobozzal. Széles felétől a vékonyabbik irányába néhány egyenes szál feszült. Álla alá illesztette és egy hosszú pálcát emelt fel. Gyors egymásutánban végigcsúsztatta rajtuk. Abban a pillanatban maga alá gyűrt minden más hangot, a zsibongás elült. A helyiségben lévők közelebb húzódtak egymáshoz, térdre ereszkedtek, tenyerüket letették a szőnyegre. Nők és férfiak vegyesen helyezkedtek el egymáson. Lehunyt szemmel szuszogtak, csikorgatták a fogukat, ujjaikkal a levegőt szántották. Szájukat bömbölésre nyitották, az ő hangszere kölcsönözte nekik az erőt. Mirzával hátrébb osontunk a kupactól. A fal mellé szorultunk. Frissen locsolt beton párállott fel és takarítatlan ól szag. Az egymás mellé szorultak lökdösődtek, repedtek a ruhák. Mirza még inkább igyekezett hozzám simulni. A tarkómon éreztem a nyitott pofájából áradó megsavanyodott meleget. A kezemet kutatta. Megmarkoltam, dübörgést tapintottam. Felpillantottam. Fejét elfordította a magasban. A lejátszott hangok ismerősen csengtek. A hátamon felállt a szőr. Mirza rángatózni kezdett. Kiszakította magát a szorításomból, és kirohant a szobából. A vállam a fülem mellé emelkedett, a fejemet toltam felfelé. Elugrottam a helyemről és kioldalaztam az előszobába.
Sokáig játszott a jelenlévőknek, akik hörögtek, morogtak, mintha igyekeztek volna a tudtára adni, mit szeretnének hallani. Már felkapcsolták a folyosón a villany, a vendégek szedelődzködtek. Egyesével búcsúzott mindenkitől, hosszan szorongatva a kesztyűs kezeket. Ne feledjétek, emberek vagytok! Nekünk kell nyernünk, most és mindörökké! Ezzel az útravalóval engedte el őket az éjszakába.
***
Ez a sokadalom több alkalommal járt itt. Az elegáns nők és férfiak minden alkalommal megcsodálnak bennünket, mintha először látnának. Végigmérnek, erre-arra forgatják a fejünket, kigúvadt szemekkel mustrálgatják a karjainkat és a lábunkat. Ne a csalogatót játszd ma, azt már hallottuk többször, hanem az első és a második tételt, kérték őt. Belekezdett, kisvártatva mégis abbamaradt a zenebona, és hazaküldte vendégeit. Bement Mirzához. Egyiküket sem láttam napokig, csak a hegedűszót hallottam a rákövetkezőn. Ő mostanában kerülte a társaságomat, Mirza viszont nem akart beengedni a szobájába. Hatodik napon, takarításkor bedugtam a fejemet hálószobájába, egyedül feküdt ágyában. Továbbra is nehezére esett a beszéd, faggattam, mi történt. Válasz helyett összeütötte patáit, várt, míg végeztek a takarítással. Félrehúzta a takarót a fenekéről. Kérdőn néztem rá. Végighúzta a levegőben a kezét, mintha rajzolta volna a hullámokat, ahogy korábban átjárta a levegő. Levágta a farokszőrét.
Egy este későn érkezett haza, táskájából egy kerek fejű, hosszú nyelű faszerkezetet halászott ki, és letette a nappaliban az asztalra. Megkérdeztem, mire való. Azt felelte, sportszer, fallabdához. Javítani kell. Hogyan? Hiányoznak a húrok, aminek a labda nekiütődhet. Felemelte a nyelénél fogva, gombócot formált az ujjaiból, átvitte a körön. Így, fejezte be. Tudja már, mit fog odatenni, folytattam. Nagyon is, válaszolta.
Napokkal később megjelent a házban az úri társaság. Géza figyelmes házigazdának bizonyult, mindenkihez volt néhány jó szava. Mielőtt kizártak volna bennünket, megkért, ne kóricáljak el, szüksége lesz rám. Becsukta az ajtót és rázendítettek. A szobából kiszűrődő hangokból ítélve azonban továbbra is félnótásak a bent lévők. A második tétel tetőpontja felé iramlott a dallam, kitárult a kétszárnyú ajtó, összepréselődött, ruhátlan emberek csoportja hömpölygött ki rajta. Közepéről Géza adott énekszót az alaktalan bolynak. Szárnyalt a nyirettyű. Kopott és fénytelen barna szőrcsomókat pillantottam meg, hosszú karmok szántották fel a padlót. Hosszú és izmos kettős farkak csapkodták a szoba állott levegőjét. Géza keze gyorsult, hátát púpozta, ahogy közeledett a finálé. Ez a siserehad és próbálkozásaik, hogy átlépjék a küszöböt. Átessenek oda, ahol én vagyok.
– Szánalmasak vagytok.
Megtorpantak, egymásba gabalyodva rángatóztak. Így még egyszer sem beszéltem. Se Gézával, se velük. Ringatóztak. A férfi kilépett a védgyűrűből. Mit mondtál? Kérdezte.
– Hogy szánni valóak vagytok. Be akartok törni ide, a metszetbe. Ami szerintetek se egyik, se másik. Semmi keresnivalója nincs sehol. Szerintem egy harmadik, más, mint külön-külön. József – fordultam Gézához –, szeretnél itt. Csapkod a tér és az idő. Így tudtam a Witman-fiúknak lehozni a baglyot, és te kihagytál, holott tudtál a jelenlétemről. Én vezettem el a Vass-fivéreket át a Szent Teréz vagy a Fasizmus áldozatainak terén. Én szöktem ki a varázsló kertjéből. Szemérmesen hallgattál erről is. Bujkálok a csendjeidben. Hangként vagy ember, csendként vagy állat. Te hominem esse memento!
(Fekete I. Alfonz rendhagyó írói reflexiója Moskát Anita Irha és bőr című, Zsoldos-díjas regényére. Kritikáink a könyvről H. Nagy Péter és Farkas Boglárka Angéla tollából.)
Borítókép/cover: 123rf.com
Hozzászólások